„Istenes fogadtatás…”

Posted on | February 25, 2010 | 2 Comments

Miközben telnek az évek, telnek a pillanatok és halványulnak az emlékek, de jó is, ha néha „beugrik” hozzánk egy régi ismerős és a hogy vagy helyett egyszer csak arra ébredtek, az eltelt pillanatok gömbjeit pukkasztjátok, nem rombolóan, hanem kiegészítve, teletöltve igényesebb szeretettel.

Picit lehajtom a fejem, mert elfeledtem vagy kizártam a helyet, az embereket, akik kölyökkoromban elszórakoztattak és megismertettek a varázslattal, színtiszta tündérvilággal, sok friss levegővel, egy legenda vált akkor részemmé, egy család vált barátommá és mai napig nem méltányoltam eléggé, hogy hol is tölthettem huncutabbnál huncutabb éveimet.

Meséljek erről nagyon röviden, habár most ez nehéz lesz.

Csak úgy bomlanának a szavak, a betűk maguktól pöttyennek, én meg ezt írom:

Hol volt, hol nem volt, volt egy meseország, amelynek királya ugyan már halott volt, de leszármazottai méltán viselték gondját a birodalomnak. Mikor először jártam ott, egy hercegkisasszony, csupán tizenhat esztendős fogta a kezem és vezetett körbe, a kisherceg egy bokor mélyéről figyelt árgus szemekkel és tudtam, oly csodálatosnak látott, mint én azt a piros almát, amit a kertben markoltam le egy fáról, belemerülve a csócsálásába, ittam a levét és nem tudtam elképzelni ennél tökéletesebb ízvilágot. Aztán a hercegkisasszony a titkos labirintusba vezetett, hallgattam a gémek hangját, nem gyakori ez e részén az országnak, hát megrendültem, hogy részese lehettem. A hercegkisasszony oly bájos volt és oly mosolygós, tudtam ő már örökre szívemben marad. Mélyen hitt a régi törvényekben, ismerte a tisztelet szó minden jelentését és ez benne volt a nevetésében és csodálatosan kék szemeiben, amellyel körbenézett birodalmán. Emlékszem a kedvenc helye az erdőben volt, kis fapad, elrejtve mindentől, kissé sem félelmetes, biztonságos. Minden nap felkerestük, az a vén fapad minden nap mesélt, mesélt a százéves fenyőfákkal körülölelve, mesélt a tiszteletről, a megbecsülésről, sírásról és örömökről, arról hogy a birodalom minden egyes szál virága egy külön mesét súg majd fülembe, ha szívem kitárom, a természet erejéről is mesélt és legfőképpen a tiszteletről. A király kastélya a királynő nevét viselte, ők egy nap hunyták le örökre szemeiket, mert annyira szerették egymást, hogy nem tudtak a másik nélkül élni. Leszármazottaik száma nagy volt, egy család ereje lakozott hát e kastélyban. Tündérvilág tárult elém, ahol befogadtak, szerettek, itt tölthettem a szabadidőmet és ami a leglényegesebb, egyetlen lételemét nem kellett e birodalomnak kitalálnom, mert minden valóságos volt.

Sajnálom, hogy a múlt időt kell használnom a mesém végén, mélyen megtör. Évek teltek el, az élet messze elsodort a tündérországtól és annak lakóitól. Sokáig alig-alig hallottam az én kis mesevilágomról, néha beszéltem a hercegkisasszonnyal, ő egyre szomorúbb lett, egy napon ő is elmenekült a birodalmából, azt mondta jöttek emberek, akik nem tudták szívüket elég mélyen kinyítani, hogy meghallják a birodalom üzenetét. Szomorú volt, szomorú most is, ha az otthonára gondol, néha visszatér, de már nem találja a kedvenc fapadját, nem mesélnek a virágok, mély csend van, ha éppen nem az új kiskirályok fogadják méltánytalanul „isteniesen” a vendégeket, olykor csattognak a műanyag székek, autók járnak, nincs már tündérország, modern világ van.

Aki nem érti, bemásolok ide egy linket, olvassátok hát milyen a mesevilágom, ahol régen búmat-bánatomat kisírhattam, milyennek látják a mostani odaérkezők, mit tapasztalnak és miért fáj a hercegkisasszonyom szíve.

Játszunk?

Posted on | February 13, 2010 | No Comments

Előre bocsátom, hogy az ötletet loptam, picit csavartam rajta, és itt van. A „játék” arról szól, a lényege, hogy szemet nyisson, hogy egyetlen percre is akár, de elterelje figyelmünket pontosan arról, amit most bámultok. Ha egyetlen nap, egyetlen percet is kezedben tartasz egy könyvet, talán-talán megkívánod, hogy visszatérhess az időbe, amikor nem volt a technológia világa ennyire nyitott számunkra.

Szóval vedd a magadhoz legközelebb fekvő könyvet, nyisd ki a 14. oldalra és másold ki a 10. mondatot, ami nálam most így hangzik:

„ A változás érzése lassan leszivárgott hozzánk; hajnaltájt nyugtalanul felébredtünk, és felmentünk a fedélzetre.” Hozzátenném, ez az egyetlen könyv van jelenleg nálam, mivel a költözés-folyamatában vagyunk, „Családom és egyébb állatfajták”, Gerald Durrelltől. Amikor elöször megcsináltam egy közösség-építő oldalon e „játékot”, ismét megkívántam a könyv régiesen édes illatát, azt az érzést, amit a lapok forgatása okoz, miközben magadba szívod a kedvenc soraidat, és két teljes napig olvastam, vakációra küldve laptopomat. Jól esett! Abban a két napban főztem a legfinomabbat és szeretkeztem a legkellemesebbet.

Várom az idézeteket a „komment-ládámba.”.

Állásinterjú? Á, kihagyom!

Posted on | February 6, 2010 | No Comments

Összesűrítve, erről nem akartam írni, mégis kikívánkozott, úgyhogy igyekszem rövid lenne és lényeges. Az idei év elég jól kezdődött, lévén már januárban kaptam két állásajánlatot. Az elsőt kihagyom, beszélni sem érdemes róla, a második viszont mint az aranytojás az ölembe vagy a sült galamb a számba, süvített ide a Kossuth utcabeli házikóba. Egy műsorvezetői állásról volt szó, a helyi televízióba, méghozzá társműsorvezetői, ne kérdezzétek mi hogyan, mert még magam sem tudom hogyan sikerült egyáltalán bejutnom az állítólagos 70 jelölt közül az elsők közé. Imádkoztam, hogy ne sikerüljön, mégis ott találtam magam lányok gyűrűjében két szimpatikus, orrfenthordós „kisfiú” előtt, akik olyan kérdésekkel bombázták az előttem levő „kislányt”, hogy a kedvem ment el csak jobban az emberektől. Számításba vettem mindent: néztem a fiút, akivel műsort kellene vezetni, nemcsak hogy korban jóval fiatalabb, de testben is csak fele én, nevetgéltem már előre magamban hogyan festenénk egymás mellett. Kérdéseik zavarbaejtőek, nulla profizmus, sok cigi, egy jó viccnek tűnt csupán. A pont az i-re a szakadt farmerem volt, ami akkor reccsentet lyukat a lábam közé, amikor pár perc választott el a sorbakerülésemtől. Szétnéztem, azt az állást mindenki akarta, csak én nem. Ordibált bennem a kisördög, hogy „emberek közt kéne melózni, emberek közt, akik gonoszak, nem szeretnek, elítélnek és de nagy gáz, hogy most szakadt el a gatyád, és miért nem akad már egy normális meló, olyan ahol virágot öntözök, vagy földet ások, vagy házat takarítók?”

Sms-t írtam a mellettem üllő „fele én” társműsorvezetőnek, megköszönték hogy ott jártam és egy tonna kő került le szívemről, hogy e jó lehetőséget is elszalaszthattam. Az már más kérdés, miért csinálom ezt és miért kuliznék odakint, mint pl. egy irodában, mindenkinek megvan a bogara. Az meg ismét más téma, hogy azóta mennyit hallottam anyukámtól vagy férjemtől az elszalasztott lehetőségről, a jobb élet kikerüléséről, a szerencsém gyilkolásáról. Sajnálom, de én ezeket nem akarom, nem kell megérteni, csak elfogadni. Még van két hónapom új állást keresni, kívánjatok… nem szerencsét, hanem türelmet.

Köszönöm.

Neked…

Posted on | January 28, 2010 | 5 Comments

…hogy tudd, én szeretlek! Amióta ismerlek, olyan mintha elvesztettem volna a kedvenc tárgyam használati útmutatóját. Minden ponton megérintelek, hogy újra műkődj, jót szeretnék, de nem ez a legjobb megoldás, amikor egy számítógép minden billentyűzetét megnyomkodod, csak betűk lesznek és értelmetlen mondatok, amelyekben nem találom a mondanivalóm és az értelmet. Aztán mindent ki kell törölni, tudod, és oldalakat újraírni, és minden nap ezzel tölteni az időt.

Én fáradt vagyok, de vannak az életemben értelmek (és bocsásd meg, ha most ennek nevezlek), amikért küzdenem kell, ilyenkor persze minden nehezebb, de ne gondold, hogy hamar el fogok tántorodni. Hogy miért is nem? Ne kérdezz rá, csupán próbáld meg kinyitni a szíved, mert hiszek benne, hogy ott találod a választ.

Tudod, amikor másoknál elmúlik a szerelem, akkor kezdődnek a gondok. Nálunk ez nem így működött soha, és ugyan évek kellettek, hogy erre ráébredjek, mégis örülök, hogy te és én másként élünk. Mert milyen sokat jelent, hogy minden nap elmondhatom, hogy szeretlek és mindezt lelkiismeretfurdalás nélkül, anélkül hogy rosszul érintene, ha nem válaszolsz, anélkül hogy ezt egyfajta kötelességből tenném, miközben lehet magam sem tudom ha érezném.

Egyszer írtam egy listát, talán emlékszel, egy amolyan használati útmutatót hozzád és a következő barátnődnek dedikáltam, Miss Ismeretlennek. Tele volt a legapróbb dolgokkal, amiket lehet ill. nem lehet tenni veled, melletted. Már akkor is azért írtam, mert teljesen más voltál, másként kellett mindig veled bánni, és nem attól voltál más, hogy nem iszol, nem dohányzol, és nem fokuszálod le az összes nőt, nem is azért mert szavatartó vagy, nem is azért mert mindenért duplán megdolgozol, nem a két ismeretlen színű szemeidért, hanem mert olyan keményen meg kell dolgozni egyetlen ölelésedért, egyetlen szempillantásodért, egyetlen kedves szóért tőled, mint egy kisebb csodáért, és tudod mit?, én meg akarok dolgozni ezekért, hiszek abban, hogy azért sodródtam melléd, hogy megtanítsam neked, nincs jobb dolog a szeretetnél és erősebb ez a felelősségérzetnél. Te tudod, hogy hol a helyed a világban, én csak megerősítelek benne, itt leszek és nem megyek el, el fogom mondani ahányszor bírom, hogy milyen különleges vagy, mennyire tehetséges, milyen formás az arcod, milyen férfiasak a vonásaid, hogy annyira szép vagy, mint az anyukád és annyira jó, mint az apukád. Én leszek az a részed, amely soha nem nyílik meg, amelyet mindig elnyomsz magadban egy gondolattal, hogy nem igaz. Pedig az, annyira az, amennyire itt vagyok és minden nap mellém hajtod le a fejed.

Tudom, én vagyok a legnagyobb rémálmod, és tudom csupán azért, mert minden nap felébredsz ebből és ráébredsz, azt teszem, ami oly idegen tőled: szeretlek!

A szeretet képtelen hazudni

Posted on | January 25, 2010 | No Comments

“A szeretet képtelen hazudni.
A szeretet erõs
Csak az a dolga, hogy örömöt nyújtson.
Ha megpróbáljuk, megláthatjuk,
A szeretet boldogságában
Nem érzünk félelmet vagy rettegést.
Nem csak létezünk, elkezdünk élni.
Akkor úgy érezzük,
A szeretet elég ahhoz, hogy felnõjünk
Teremtsünk hát egy jobb világot
Tegyük jobbá a világot…
Gyógyítsd meg a világot
Tedd egy jobb hellyé
Magadnak, nekem
És az egész emberiségnek.” (M.J-Heal The World)

Azt mondják, a nagy emberek képesek belátni a Föld lelkébe, az emberek lelkébe, és úgy teremtenek, hogy őket, mint embereket elfeledve, szórakoztassanak, gondolkodóba ejtsenek a zenéjük, a szobraik, a festményeik stb. által. Nem mindenkivel lehet persze azonosulni, ezzel nincs is gond, nekem is ritkán sikerül, de vannak élethelyzetek, amikor belelátunk a művészek mondandójába, és nem csak hisszük, hanem érezzük.

Mivel fentebb nemrég elhunyt egyik kedvenc énekesemet idéztem, hadd meséljek el meg egy dolgot. Aki látta a “This Is It” című dokumentumfilmet (avagy hogyan is nevezik), talán feltűnt egy mondat a vége felé, amit M.J mondott el egyfajta imaként, miután megköszönte mindenki segítségét, elmagyarázta, hogy milyen fajta “szórakozást” szeretne, ha nyújtanának a közönségnek, és hozzátette: “ne feledjétek, már csak négy évünk maradt megmenteni e Földet”. Hogy miért mondta? Nem tudni. Ő erre tette le a szavazatát, arra hogy szeretettel gyógyítani kell azt a helyet, ahol élünk. Érdemes ezen gondolkodni? Nem tudom, de veszíteni nem lehet, és ha már itt vagyunk, egy aktuális dolog: Isten (vagy nevezze bárki bárhogyan) óvja Haitit!