Kop-kop, vagy kopp
Posted on | August 26, 2010 | No Comments
Van ez az igencsak gyakran használt, már-már agyoncsépelt kínai mondás, amelyet tanácstalanságunkban, végső „megoldásként” böffentünk a minket faggató, hősszerelmes barátainkhoz:
„Ha szeretsz valakit, engedd el. Ha visszatér hozzád, abban a pillanatban a tiéd. Ha távol marad, sosem volt a tiéd.”
Ez így rendben is volna. Legtöbbször azonban senki nem veszi a fáradtságot az elengedéshez, de ha mégis akad egy bátor lélek, aki elenged, és itt jön a kérdés, mit tegyen az elengedett, ha menne vissza, bűnbánóan, szerelmesen, immáron biztosan érzéseiben és dolgában és hiába kopogtat?! Reménytelen visszatérés? Vagy minek nevezzük? Formáljuk át inkább a mondást, miszerint „ha szeretsz valakit,engedd el”…,de ha már nem szereted, akkor tedd hozzá, hogy ne gyere vissza! Ritkán tapasztaltam ugyanis azt az esetet, amikor ölelő karok várták vissza a tanácstalant. Tehát, én véleményem, ha egy ajtón kiléptél, vissza ne nézz, menj tovább, ha szíved húzna is vissza, ahonnan elengedtek, oda nem várnak vissza!
Apró tévedés…
Posted on | August 5, 2010 | No Comments
A lány szétnézett a szobában. Üres volt, annak látta. A tévé, számítógép, laptopok, dvd-lejátszók, a ruhákkal teli szekrény, minden csak arra emlékeztette, nincs neki semmilye, jelentéktelen hulladéka a társadalomnak, ezeket nem ő vette, nem ő kereste rá meg a pénzt. Ránézett az éjjeli szekrényre, az a sok gyógyszer, amelyektől még mindig kóválygott a feje, azok viszont az övéi voltak, már hozzá voltak nőve, gyilkolták őt lassan, de biztosan.
Ringatózott az ágyban, még nem tudott felkelni. Behunyta a szemeit és elképzelte azt a picurka puszit, amit a férje munkába menet a tenyerébe nyomott. Arra gondolt, koldusoknak adják így az alamizsnát. Már maga sem tudta e reggeli „adakozás” férjétől rutinművelet vagy ő egy élet-koldus?! Utóbbi mellett döntött.
Felkelt. Nem tudott reggelizni. Forgott a gyomra, szédült. Benézett a hütőszekrénybe, aztán lassan a kamra felé vette útját. „ Ebédet kell főznöm, nincs!”, továbbfűzte, „ anya hogyan is készíti? Anya és Apa, rájuk kéne vigyáznom. Mit hozhat még az élet? Eskümet meg nem szegem. Nem, nem, soha, én nem így voltam nevelve. Ez a hagyma elég nagy? Ő sok hagymát szeret az ebédben. Válasszak pár krumplit. Apa hogyan élné ezt túl? Azt mondják, legyek kicsit önző, gondoljak magamra is. Megpucolom a krumplit, ismét azt kell ennie, haragudni fog? Persze, persze most magamra gondolok, azt fogom tenni, amit kívánok. Csíp a hagyma, de már fő az ebéd. Ez jó. Nem félek, jó lesz ez így.”
Szólt a telefon. Elmosolyodott. A Barátnő minden nap felhívta. Vele mindig mosoly volt az a napi egyszeri beszélgetés. Hosszúra sikeredett ez is, közben a leves is az utolsókat szusszantotta, elkészítette. Később beszélünk és letették a telefont. Felment az emeleti szobába. Meleg volt, zenét akart hallgatni. Hangokat, dallamot, ritmust…régi idők emlékét feleleveníteni. Csak azt az egy dalt tudta hallgatni, azt a szerelmeset. Hiányzott neki a szerelem. Átnézte az esküvői albumot, nem látszott a fotókon sem boldognak, de büszke volt, ez látszott, erre emlékezett. A fehér ruha selymes suhogására, az új vezetéknevére, amikor először az illetékes személy kimondta. Aztán az eskü. Összecsapta az albumot. Átkozott eskü. Nem lehet nélküle, de vele sem.
Ránézett az éjjeliszekrényére, túl sok volt a gyógyszer. Ő még mindig szédült kissé, már fájni kezdett a feje, ismét és ismét, mintha a szíve az agyába költözött volna. Ott dobogott tovább. Elmosolyodott. Tényleg odaköltözött. Mindvégig megőrizhette így a szív-ártatlanságát. Dobogott az ott fent, bent a fejében. A lány mosolygott, mert nem haragudott senkire és annyira tudott mindenkit szeretni, amire csak gyerekek képesek. Hát így lesz vége. Sajnálta a szüleit. Nem számolta már mennyi szem tabletta csúszott le, de tudta megfelelő mennyiség. Kissé megijedt, szaladt volna a fürdőbe, de még mindig szédült, elesett.
A férje azt mondta, biztosan beleszeretett valakibe, ezért ölhette meg magát, bizonyíték rá a dal, ami akkor is ment, amikor rátalált. Lecsordult egy könnycsepp, azt kérdezte immár magától: „ Miért nem mondta? Elengedtem volna.”
Édes gyermekkor, avagy a nem(ek) egyre határozottabb világa
Posted on | July 23, 2010 | No Comments
Hivatalosan is bejelenthetem, hogy az egy éves, három hónapos keresztlányom megtanulta első számunkra is értelmes szavait. Ja, és mondogatja is. Ugyan ez már hamarabb történt, de nekem csak nemrég nyílt alkalmam rá, hogy hallhassam. Kissé érthetetlen és felfoghatatlan dolog volt számomra, miért és hogyan éppen a NEM szavacska került nála elsődlegesen forgalomba, de aztán rájöttem, bármilyen negatív is a jelentése, bizony jó az, ha az ember nem-et is tud mondani. Sőt, kell is. Példa rá a foci vb alatt történtek, mikor is kis csöppségem unatkozott (mert a mamik főztek és takarítottak), odaballagott a kanapén tepsedő, szotyizó, rosszul, de annál nagyobb igyekezettel káromkodó, futballt-néző papijaihoz (nagypapi, apu-papi, keresztpapi) és apró csücsörítések után azt mondta:nem! Mondom: íme a határozott nő! Ne is mondjam, mindhárom pasi azonnal állt rendelkezésére. Nálam még ez nem vált be, de nem is tudok olyan szőke pihehajjal és kék, nagy bambiszemekkel, mosolyok közepette nem-et parancsolni. Talán ha huszonöt évet letagadhatnék.
Hannusom amúgy ízig-vérig nő, a mosolyt fegyverként használja, ahogyan a könnyeket is; az már-már zavarbaejtő mennyire képes megbámulni egy hímnemű egyedet, kortól függetlenül, tetszését avagy nemtetszését apró változásokban látni arcocskáján. Naiv és önzetlen, bárkinek odanyújtja kezeit; puszijait kevés szeretettel már ki lehet érdemelni. Határozott, kivéve ha nem hisztis. Imád strandolni, az otthoni fürdés már necces. Emberek közt igyekszik a középpontba kerülni, sikerrel. Sokat alszik, cserébe a szépségért. Pocak-rajongó, ami ugyan kevésbé nőies tulajdonság, de talán elnézhető ez még az elkövetkezendő tíz évben. Sorolhatnám, de nem teszem, inkább azt kívánom, jó szokását el ne hagyja, továbbra is tudjon ebben a világban határozott nem-et mondani. Ő már csak így fog tudni megélni. A beleegyezések békés kora elmúlt. Legyen mindig ilyen édes, mosolygó gyönyörűség, aki lazán mond nem-et a boldogtalanságra.
„ Ugye Hannus?”
„ Nem.”
„ Jól van, akkor csinálj, amit akarsz naaaa! Hanna, gyere vissza!”
„ Nem.”
„ Kérlek…”
Visszatotyog, kikönyörögtem, aranyos, kapok cuppanósat.
„Nem vagyok lusta, csak unok dolgozni”
Posted on | June 1, 2010 | 2 Comments
Áprilisban hallottam a következőt: a köztisztviselőknek ezentúl valamiféle képesség- vagy alkalmassági vizsgát kell letenniük, ami kimutatja mennyire tudnak kedvesek bánni az emberekkel, akikkel nap, mint nap foglalkozniuk kell. Ez valamiféle törvényhatározat, ami hamarosan életbe lép, de előre bocsánat, hogy így leegyszerűsítem, magas nekem a politikai nyelvezet. A lényeg a kedvesség és a köztisztviselő egyetlen mondatban.
Múlt hónapban betipegtem a munkaügyi hivatalhoz, le kellett záratnom a munkanélküli segélyem igénylését a munkakönyvemben. Sorban állok, szőke cica, két méteres lábakkal, köszönök, kérdi mi van?! Mondom mi a szitu, azt mondja kellenek valamikről másolatok. Mondom ok. Mondja, á mégsem, ad sorszámot, menjek be egy kollégájához, ott intézzem. Mondom ok. Ad egy piros színű sorszámot, bemegyek a váróterembe, látom senkinél sincs piros, örvendek, én következem. De még várni kell. Felhőtlen vigyorom kihasználva jön két nagyszoknyás cigányasszony, kérik töltsem ki a papírjaikat, nem értik hogyan és mit kell. Mondom én sem, és nekilátok.
Odatolják az egész família kitöltendő papírjait, kedves vagyok és töltögetek. Közben emberek be és ki. Piroskát nem hívják. Jön egy másik szőke, fél méteresek csak a lábai, orra görbe. Kérdi, mit akarok a pirossal, az a kolléga nincs bent. Rámosolygok, kedves hogy észrevette és még szólt is nekem. Ad egy zöldet. A teremben mindenki zöld, mármint a sorszáma, amúgy piros, nagy a meleg. Lassan behömpölyög mindenki, beleértve a nagyszoknyásokat, famíliástól. Várok még egy órát. Én következem.
Behívnak, mosolygok, a nő cigizik, nem néz fel rám, kérdi mit akarok. Mondom semmit, de ezt muszáj lezárni. Kissé csípős megjegyzés, rám is néz bambán. Még mindig mosolygok. Azt mondja, azt kint kell intézni, odaadni a kétméteresnek, ezért a „mit akarok kérdés”. Mondom bocsánat, nem hozzátéve, hogy a kétméteres pirosat adott, amit fél óra elmúltával vett észre a fél méteres és tőle kaptam csak zöld utat, várva még egy plusz órát, hogy azt a rohadt könyvemet lepecsételje egy akárki és visszaadja. De én csak mosolygok és köszöngetem a nagy semmit. Ez még mindig kellemesebb volt, mint egy éve, amikor a segélyért folyamodtam és egy férfikollégája szó szerint a pofámba vágta a dosaromat, mert nem tetszett neki a formája, más kötésűt akart. Összeszedtem akkor is a papírjaimat és mosolyogva kiballagtam, hogy lecseréljem a „huzatot”, ahogyan tettem ebben a helyzetben is, kedves mosolyt erőltetve és bűntudatot érezve, hogy nem vagyok hasznos tagja a társadalomnak.
Vajon anyukám hogyan csinálja, amikor öregeket fogad, vagy írástudatlanokat, munkanélkülieket, „társadalmi hulladékokat”; hogyan képes akár helyettük is kitölteni a papírjaikat, elmagyarázni a dolgok menetét, térképeket rajzolni vagy menetrendet írni, csak hogy mindenki megértse mit kell tennie?! Hogyan képes nem ordibálni, hajigálni, hogyan képes rámosolyogni az emberekre? Bizonyára nincsenek más gondjai, gondolnák mások. De vannak, tanúsíthatom. Ő is nyűgős, néha beteg, haragos, vannak úgy anyagi, mint érzelmi gondjai és sorolhatnám. Messze nem tökéletes, de úgy tartja minden ember megérdemli a minimumot, hogy emberségesen bánjanak velük. Neki ez a dolga, emberekkel foglalkozni, tudni a dolgát, nem más nyakába varrni. Azzal, hogy segít az embereknek, magának is segít, időt spórol. És néhanapján egy mosollyal ölelt ajándék csokoládéval megy haza. Az emberek hálásak. Ember embert segít, nagy kár, hogy oly ritkán.
Miért „Az 50 első randi”?
Posted on | May 27, 2010 | No Comments
…Mert melyik nő ne vágyna arra, hogy minden nap meghódítsa őt a szeretett férfi?
Viccet avagy igazságot félretéve, a filmbeli táj, a Hawaii-szigetek, a tenger és a napfény, a feledhetetlen nyaralást sugalló egzotikus képek látványa már megérte bekapcsolni televíziónkat. Másfél óra teljes lazulás, fülbemászó dalok. Nem kell gondolkodni, csak nézni, hallani, nevetni. Nem kell attól félni, hogy kinyáladzik a sok romantikától, ugyanis mielőtt ez megtörténne beesik egy poén, mint nedvszívó papírzsepi. A film kedves és meglepő módon: finom. Az elejétől végéig simogat, már-már elkényeztet. A végére mindig egy tojásfejű Henry Roth a szülinapi kívánságom; és képes vagyok oly kedves mosollyal végigülni bármely szánalmas napomat, mint a bájos Lucy.
Aki meg nem érti a film mondanivalóját (vagyis elméletileg senki), annak üzenem: a szeretet önzetlen, ennyi az egész. Csakhogy ezt nem ismerve, megérteni sem lehet. Saját tapasztalatból írom, ha ott a teljes sötétség, amikor nézed az ismerős arcot, érzed a simogató kezet és nem tudsz arra a kérdésre válaszolni, hogy ez kitől jön, ki az „adakozó” személy; nem ismered fel a szüleidet, testvéredet, szerelmedet és önmagadat sem, csak úgy vagy, akkor csak ezt érzed és csak ezt tudod, hogy valakik biztosra szeretnek és fogják a kezed. És amikor megmondják: én vagyok az anyukád, apukád, testvéred, férjed, legjobb barátnőd, emlékezni kezdesz, majd önmagaddá válni, és ezt teszi az önzetlen szeretet. Csak az képes erre…és Henry Roth
keep looking »