Babahajam simogatva az jutott eszembe, hadd untassam már le azt a két embert, aki még néhanapján beleolvas ebbe az ízébe. Amúgy zárójel nélkül megjegyezném, valaki azt mondta, aki nincs amit írjon, az egyszerűen ne írjon blogot. Van benne logika.

Írtam már, hogy születésnapomra megkaptam álmaim telefonját? Ja, persze hogy nem. Szóval jóuram megajándékozott az apukámtól kapott pénzemből egy ilyen okostelefonnal, amelyet nem kéne ilyen buták használjanak, mint speckó én. Mivel álmaim telefonjáról van szó, ezért a két füleim dél-nyugat irányt kellett volna mutassanak ( avagy körberepkedjék a fejem tetejét), ezek helyett egyből az jutott eszembe, hogy csupán fél évet késett az álmaimtól, ergo már nem is tetszik, már nem álmaim telefonja, szóval úgy vagyok vele, hogy csak a nyűgőt látom meg benne, de azért nagyon fasza. Az viszont lelohaszt, hogy most akkor nincsen álmaim telefonja, vagy erre kell azt mondanom, hogy „jé, nekem megvan az álmaim telefonja”. (Ha még egyszer leírom, hogy álmaim telefonja, csapjatok virtuálisan pofán).

Konkrétan szeptember elején leszögeztük, hogy na, most ezt a Való Világot nem fogjuk nézni. Ki gondolta volna, hogy annyira fáradtak lesznek az estéink, hogy agyfaszt kapunk egy értelmesebb műsortól?! Beprobálkoztunk filmekkel, Discoveryvel, de mindhiába, maradt tehát az esti netezés vv5-tel karöltve. Tegnap volt a csúcspontunk, amikor is vv alatt férjem már féloldalra dölve mesét követelt, én meg már nem tudtam, mit akar a ki a mitől és elkezdtem mesélni az „ici-pici,de nagyon pici” manóról, aki egy fűszál mögé elbújva olyan nagyokat pukizik, amelytől felrobban a fél világ. Ezért ici-pici,de nagyon pici manó el van tiltva a fingástól, amelynek az a következménye, hogy a gázaktól, csak nő és nő a manó, amikor már akkora nem lesz, mint egy tölgyfa és a világ beijed, hogy ki fog pukkani, és levelet küldenek az emberek és az állatok, sőt a természeti csodák is (!!!) a Nagy Varázslónak, hogy csináljon már valamit az ici-pici,de nagyon pici manó problémáival, aki megsajnál mindenkit és leredukálja ici-pici,de nagyon pici manó fingszagát olyan kicsire, hogy az csak az ici-pici,de nagyon pici manónét zavarja. Ici-pici, de nagyon pici manó hősünk pedig kipukizza magát és helyreáll a rend a világban, megbújik manónéval egy fűszál mögé és onnan ereget továbbra. Na, maradjunk annyiban, hogy belölem sem lesz meseíró.

Természetesen ha már így nem kérdezhettek rá, hogy mitől is vagyunk fáradtak, leírom. Én minden nap szembenézek, sőt órákat kell szemezzek a Nagy Semmivel, ami rettenes, amíg az uram próbál belőle valamit építeni. Talán jövőt, vagy holnapot. Ilyesmit. Igen, igen, elúszott a saját biznisz…pontosan akkor, amikor már azt mondtam ennyi elég lenne, köszönjük, a rosszból idénre, de nem.

Aproposz, ha valaki tudna olyan munkát, amelyre egy epis és agorafóbiás személy megfelel, az jelezze, köszöntem!

Még 26 fok melegben üldögélek, de már a nyaram lejárt és már tudom, ez sem az én évem volt. Most, valami oknál fogva, nem vártam annyira a nyarat, mint egyébként szoktam. Éreztem nem hoz pillanatnyi megváltást, felszabadulást. Mégis vártam, mint ahogyan mindenki vár valamire, ami nem az, ami van.

Kisebb, nagyobb veszekedésekkel kezdődött. Problémákkal, a családban. Pontosan, mint egy könnyű, nyári zápor, amitől várjuk, hogy csillapodjon, aztán ég tudja mi lesz belőle. Így indultunk neki a szokásos hazamenetelnek, hogy találkozzunk rég nem látott barátainkkal, testvéremmel, családdal. Egy pénteki napon, munka után, estére érkeztünk. Még aznap éjjel elhunyt a nagypapám. Másnap eltemettük. Még a fekete cipőm is kölcsönkért volt. Nagypapa 92 éves volt, nem volt beteg, csupán oly öreg, hogy egy éjszaka örökkre elaludt. Zápor húllt odabent.

Mivel saját cégnél nem lehet szabadságot kérni, így egy hónapot ingáztunk. Hétfő reggel 6 után ébredtünk, még a gyönyörű hegyi napkeltében, madárcsicsergések közt, reggel 10 után már Marosvásárhelyen voltunk; péntekenként délután 6-kor indultunk ismét haza, megbújni a hegyek közé. Nem, csöppet sem voltam fáradt, aludni sem akartam, két hétig rémálmai voltak, így minden percét ki akartam használni a napnak, a több mint két éves keresztlányom űde gyerekiségének, a fél éves Botika puha pocakpuszijaít, meséket, ki, hogyan éli hétköznapjaít. Én nem meséltem. Nem akartam, nem tudtam, nem is voltam kérdezve. Akkor éreztem nyugodtnak magamat, ha mosolyoghattam, hallgathattam. A saját lelkiismeretem érdekében, levettem magamról minden terhet, békültem, rámosolyogtam, szerettem azon családtagjaimat, barátaimat is, kik már hiányoztak, kikkel valami egykoron elromlott. Vihar nem lett, csak a zápor nem akart múlni.

Mégis, igyekszem csak a kibukkanó napfényre koncentrálni. Ismét átölelhettem unokahúgomat, nevethettem a keresztlányommal, meggyámbászhattam Botond babát, megcsodálhattam az anyukává vált barátnőmet, pisztrángot fogtam, apukám a karjaiban tarthatott, anyukámat arcon simogathattam, hogy tudja minden rendben van, a testvérem átölelhetett és megnevettetett, büszke lehettem, hogy nekem van a világ legjobb sógornője, megismertem egy nagyszerű fiatalembert, és minden barátunknak szívből mondhattam, hogy hiányoztak.

Már aznap éreztem a nyomasztó érzést, amint mindenki útnakindult, hogy visszazökkenjen a hétköznapjaiba. Csend lett, odabent is. Utolsó utunk volt, elhagyva a hegyeket, otthagyva a szüleimet, kettesben. Pénteken már itthon maradunk, nem megyünk a hegyek ovó sűrűjébe, vissza a szürkefalas házikóba, amely minden nyáron elnyomja hangos falai közt a bánatunkat.

Vasárnap elhunyt a tengerimalacom, itthon. És már nem tudok vigasztalást nyerni, mert oly csendes minden, otthon. Vihar még mindig nincs, csak ez a fránya zápor…

Húúúú, bassza meg! Általában nem káromkodom, nem szokásom, nem természetem. Lemaradtam egy rakás dologról, mármint itt, írásban. Lássuk, mít pótoljak.

Mondjuk a királyi esküvőt. Olyan csodaszép volt, egy teljes napig hittem a mesékben. Teljesen lenyűgözött az egész ceremónia rövidsége, most már tudom, mi bajom volt az enyémmel. Aztán az a rengeteg kameraállás, ahogyan a mennyasszony tökéletes uszályáról a vőlegény tökéletlenebb, ízé, kiesebb feje búbjára tévedt a kamera, hát…mondanám, máris Harry hercegbe szerettem bele. Ja, és amúgy sem csipázom a nős férfiakat. Szóval szép volt, jó volt, sok boldogságot, de tapasztalatom szerint inkább kitartást kívánnék. És Katalin igenis szebb, mint Pippa.

Eurovíziós Dalverseny. Nem szeretem a nevét. Nézni sem szoktuk, a youtube-on érdekesebb összeállítást tudok összeszedni. Most megnéztem. Elődöntőt, döntőt is. Kíváncsi voltam a Kati eredményeire. Merthogy azt hittem, lesz olyan. Az elődöntőt elszúrta, azt gondolom nagy szerencse, hogy arra már tisztességesen felfuttaták a dalt. A döntőben már jó volt, csak nulla látvány, és a ruhája is pocsék; ott ugrabugrált három gyerek a háta mögött és összejött a 22. hely. Ej, ej magyarok, hát még mindig nem tanultátok meg, hogy ez CSAK nevében dalverseny?!

Ne hagyjam ki a VV-t sem. Az, hogy Alekosz nyeri, borítékolva volt, de ami utána jött, az kevésbé. Nyakon voltunk öntve vele, néhanapján a többiekkel is, úgy hogy a Tv-t bekapcsolva szlalomozhattam az adások és csatornák közt, lényegében eredményesen, mert például a National Geo szinte minden műsorával le tud foglalni.

Az idei Csillag Születik kritikátlan volt. Attila ügyes volt ugyan, de néha azt kérdezgettem magamban, Jézusom ha ő nyer, mit kezd 14 éves fejjel a magyarokkal?! Mármint azokkal, akik el tudják olvasni és meg is értik, amit ide leírok, de nem tudnak hova sorolna, csak magyar ne lehessek. Körülbelül ők azok, akik úgy gondolják, hogy közük van, sőt egyenesen szégyen, hogy nemzeti büszkeségük, Dzsudzsák Balázs leigazolt az Anzsihoz.

Na, de itthon, házunk táján is történtek apróságok. Jóuram cégtárs lett, ez jó ürügy lett, hogy megajándékozhassa magát egy robogóval, amelynek a Lobogó nevet adtuk. Imád lobogózni, ő az új szerelme, ezáltal én teljesen mellőzve is vagyok, amit annyira nem is bánok, mert dühős vagyok rá, ugyanis Lobogó mellett szép szemeit egy új hölgyemény is szúrja, de erről máskor. Lobogóról egy fotó:

Aztán voltunk otthon is, a szüleimnél és kiderült drága jó apámról, hogy ő is le tud égni. Mármint a bőre a napon. Élete 62. évében először felhólyagosodott (globális felmelegedés, hm?). Ezt nem dokumentáltam fényképpel, ugyanis azt tanultam, hogy csak a szép dolgokat kell megörökíteni. Talán ezért nem készült rólam hosszú-hosszú ideje egyetlen fénykép sem. És ezzel az én helyzetem is látókörbe került. Amióta hivatalosan és többszájból elhangzó dagi lettem, valamint különböző pánikbetegségek gyötörnek, azóta egy speciális diétán vagyok. Neuro-diétán. Valamint napi 40 perc Rubint Réka dvd-vel. Aki életében nem tornászott, valamint nem szereti az ugribugrít, annak ajánlom a dvd és az ásványvíz mellé bekészíteni a telefonját, sürgősségi mentőhívással. Nálam az eredmény két hónap alatt mínusz 2 kiló, ugyanis az epimre szedett gyógyóim nem hagyják magukat. Ádáz harc folyik itt mindennel. Én az urammal, az uram a pénzzel, a pénz a diétámmal, a diétám a bogyókkal, azok meg velem nem férnek meg. Őrült körforgás ez, ideje lenne már annak a világvégének. Beértem rá.

Hosszú voltam, ugyhogy hallgassunk inkább zenét.

Hála antiszociális jellememnek, a tegnapi locsolkodásból teljesen kimaradtam. Lényegében bánta ezt a fene, nekem csak adott volt egy hétfő, amelyet vasárnappá avanzsálhattam. Férjem hozta is a formáját, a reggelt leudvarolta, aztán bebújt nagyszobánk leghátsóbb sarkába és barkácsolt. Engem a fürdőszobában a szennyes szemből köszöntött, így jó részüket átadtam, hadd legyen szép napjuk a mosógéppel. A problémám ezután kezdődött, amikor a frissen mosott rucik felkerültek a szárítóra, amit ki akartam vonszolni az udvarra, a segítségkérésemre viszont az a válasz érkezett: „Nem, mert nem illik a mai napon kiteregetni.” Mondtam: ki? mi? mikor? hol van? mi van??? Leegyszerűsítve: nem értettem. Aztán következett a végtelennek tűnő húzavona a „ nem illik-mi van-nem érted-leszarom-nem lehet, mert ünnep van-leszarom azt is, a szomszédokat is-ne idegelj-amúgy is ma túrázni akartam-azt csinálod” mondatok összekutyulásából. Az okosabb enged, a bolon szenved alapból kiindulva, a férjem engedett és bejelentett, elmegyünk akkor túrázni a rokonokhoz. Itt megjegyezném, nálam egy séta is túrának számít, szóval nincsen nehéz dolga.

A város kellemesen kihalt, az autónkat Frunda Gyuri bá háza mellé parkoltuk le. Itt még nem értettem sem a túrát, sem a rokonokat, aztán pár perc múlva megvilágosodtam. Baktattunk felfele a Somira, valami fantasztikusan kavicsos úton, amelyről meg voltam győződve, hogy függőlegesen lett a házakhoz alakítva. Viszonylag kevés nyüszütölésem után már ott is álltunk az állatkert kapujában. Túra letudva, jöhet a rokonság. Rögtön a bejárat után összezördültünk egy pávián láttán, én okoskodtam, hogy bizony ilyen a fencijük, az uram szerint ez tuti aranyér. Minden ketrec után megkérdeztem gyermeki sajnálkozással, hogy „ezek nem fáznak?”, a hüllőházban viszont kiborultam, hogy nincsenek kitisztítva, az akváriumok új üveget igényelnek, mert „azok nem látnak ki, én meg nem látok be”. Le a kalapokkal a férjem előtt, aki még akkor is nyugodtan válaszolgatott, amikor olyan kérdéseknél jártam, hogy vajon tényleg jó állatorvosa van-e az állatkertnek, vagy nem, mert „ide jó kéne,nem? a legjobb, nem?”(drága, jó anyukám és apukám, hogyan birtatok felnevelni?). A fináléban viszont a férjem pörgött be, megérkeztünk a nagymacska-félékhez, ahol a pumák nagy produkcióra készültek: párzani. Megfigyeltem, az emberek zavart vigyorral az arcukon messziről elkerülték a ketrecet, mi ketten ott álltunk egészen közel, s mint egy focimeccsen, a férjem teljesen belemerült a drukkolásba. Mindezekhez egy ilyen párbeszéd társult:

„ Tedd már be, na!”

„ Sokáig fogják csinálni?”

„ Nézd, a hátára fektette.”

„ Popcornot is hozhattunk volna…”

„ Ekkora balfaszt, nem hiszem el…na, na most!”

„ Betette? Nem látok semmit!”

„ Nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen…na, lekonyult, most hova megy?”

Következtetésképpen nem történt meg, amít vártunk, így hát irány az oroszlán-hárem. A nagy boglyasfejű ki volt terülve, megkérdőjeleztem, hogy még él. Három udvarhölgye követte a királyt a mély alvásban. Úgy feküdtek, mint akiket géppisztoly terített le. Csalódottságunkat egy „na, ma sem láttunk Leot” mondatban ki is fújtam. Férjemuram még nem adta fel és belekezdett egy hosszú cicegésbe a párduc felé, hátha az mutat bármiféle érdeklődést, de rá sem bagózott a sok ciluzásra. Mondtam uramnak, ez nem is macska, ő rákontrázott, hogy az. Szívére vette a lelkem. A krokodilusok és a zsíráfok okozták a legnagyobb csalódást, azon egyszerű okból, hogy nem is voltak. A maciknál megállapítottuk, hogy ilyet minden nap látunk (hogy hol, azt nem tudom); a tengerimalacoknál, hogy ilyet minden nap etetünk és pucolunk. Minden állatot, amelyet meg lehetett simogatni, én hűségesen megsimogatattam az urammal.

Az állatkertből kivergődni olyan nagy túrának számított, mint az odaút. Akartam volna még csúszkálni a gyermekjátszótéren, de azt hamar elintézte jóuram azzal, hogy „oda beleragadnál, oszt én ki nem szedlek”. Utánna keresett az erdön át egy rövidebb útat vissza az autóhoz, amire én csak annyít mondtam: „kizárt, hogy én ott menjek” és nekiindultunk, így lett letudva a túra a rokonokhoz.

Hazaérve kiteregethettem, már nem bánta, az állatságok után már illet azt tennem, amit akartam.

A mai napom megfigyelésre szenteltem, tudatosan külső megfigyelővé váltam a saját életemben és dolgaimban. Jól el is beszélgettem magammal, habár ez nem volt újdonság, a mai nap a magammal való bensőséges kapcsolatra, már-már barátságra is bizonyítékként szolgált.

Egyre ritkábban esik meg, hogy tudtam, férjemuram nem megy be dolgozni, itthon fog maradni. Valami gyermeki kíváncsisággal vártam, milyen közös elfoglaltságaink lesznek, miről beszélgethetnénk, amikor szakadéknyi a távolság életünkben. Tegnap este külön kéréssel fordultam hozzá, hogy reggel ne szóljon a fránya ébresztő, ugyan ez félig-meddig meghallgatásra is talált, mégsem örvendek, hogy 11 után kipattintotta szemeimet a megszokott ricsaj. Ergo nyűgős leszek, paraszt és kötekedő. Természetesen egyikünket sem lepi meg a zsörtim, így 5 perc múlva már hozzádörgölözve mesélek kínzó álmaimról. Eközben kezeivel rajtam matatot, mint egy játékos kamasz, ami eszembe jutatja a szombati könyvolvasásom bizonyos részletét, amelyet egyetlen grotesz kérdésben fel is teszek, felnézve lapos szemeire: „tudtad, hogy az etruszkok a halált úgy képzelték, mint egy erotikus aktust?”; itt már meg is fogalmazodott magamban a kérdés, hogy én marha tényleg csak ennyire emlékszem az Szerb Antal féle „Utas és holdvilág”-ból?!. Őmatatósága persze nem tudja, ahogyan én sem, de egy hanyagul odavetett „ez beteges” megjegyzéssel már kint is van az ágyból, mosakszik. Utána megyek, mert úgy döntöttem és már ismét zsörti vagyok, hogy nem fő a kávé(én pocsék kávét fözök), ő megnyugtat, hogy mindjárt fő, és belép a facebookra. Ekkor a wc-n ülve úgy érzem magam, mint a boszorkány a seprűjén és ki is jelentem: „spuri kávét főzni, kávé kell, érted?”. Dünnyegök orrból hozzá még egy értelmetlen sort, de közben megfigyelem, hogy viszonylag jó kedvem van, pedig tisztára morci az arckifejezésem. Hiába kérdezgetem magamtól, miért nem a napos oldalam mutatom, erre odabentről egy kisördög csak visszadünnyög. A spurizásomnak megvan az eredménye, baktattunk le a lépcsökön a konyhába, alig fél perc múlva fő a kávé, kipakoltam a hütőszekrény tartalmát, aztán matatok párat az uramon, amin ő rötyög, én dettó. Megállapítom, hogy jol dolgozunk együtt, ügyesen pakolgatjuk a párizsit a sonka mellé, teszünk-veszünk, én asztalt terítek, uram elkészíti a kávét és odateszi a tányérom mellé, amikor is jön az újabb csalódás, azt mondja: „nekem soha nem terítesz, hol a tányérom, késem, villám?!”. Ugyan teljesen igaza volt, de bennem csak a bosszankodás üti fel a fejét, hogy bele mert szólni ebbe a tökéletes, hangtalan együttértésbe. Visszavigyorgok, mint a fakutya és megkapja az én késem. Reggeli alatt az ő álma kerül terítékre, amiből csak az én mondatomra emlékszem tisztán, mely szerint megállapítom, hogy fortyog benne a rejtett agresszió. Ebben aztán egyet értek magammal, mert jók a megérzéseim az álmokkal kapcsolatosan. Reggeli lejárt nekem, váltottan vigyorgok és morcizom, maggal meg is beszélem, hogy ez tiszta dilinyó részemről, az okát nem kutatom. Férjem megjegyzi, hazahozta a munkát, itthon kell dolgozzon. A telefonja közben már párszor megcsörren, felállok, mondom „a disznóknak vizet, én felmegyek ágyat összedobom, pakolj el asztalt”, megállapítom ez kettőnknek az ideális beszélgető-forma, félszavakból értjük egymást, ezt elhozza az idő.

Férjem konyhában dolgozik, én megbeszélem magmmal a napi dolgaimat. Megnyugtatom magam, hogy ma semmi dolgom, ebéd készen, a ház kitakarítva, a könyv kiolvasva, facebook és mailek lecsekkolva. Kicsit nyugtalanít a Japán és a líbiai helyzet, de hamar megoldom magamban ezt is, hogy ez volt megírva. Pár perc szünetet beiktatunk, Én és Ő fotókat nézünk, tegnap barátainknak megszületett a kisfiuk, nézzük első képeit, mosolygunk. Meg is állapítom magamban: „jé, ez mosolyog”, aztán tudatosul bennem, hogy én is. Ezután megebédelek, már egyedül, mert különböző órákra vagyunk szokva. Ott van Ő is, dolgozik, néha melegíti a lábamat. Elégedett vagyok. Nagyon szeretem. Közben megszólal bennem a gondolat, hogy természetes ez így?! Órákat töltünk el egymással, szótlanul, már-már ismeretlenül, miközben csak az jut eszembe, hogy ezt az embert szeretem és nem is akarnám máshogyan eltölteni az átlagos vasárnapot, azt az egyetlen napot, amelyet általában együtt töltünk. Nincsen hiányzérzetem.

Sötétedés elött végez a munkával, a hálószobában babrál, ismét a facebookon lóg, közben kétmondatos vitákba kezdünk. A vita közben morcosak vagyunk, utána nevetünk egymáson, de legtöbbször magunkon. Ásítozik, ami ebben az órában annak a jele, hogy filmet szeretne nézni. Egy perc múlva már mondja is. Megállapítom, hogy ismerem ezt a férfit. Ha azt mondanám, hogy jól van, akkor magamat cáfolnám meg, miközben én is filmet akarok nézni, mert közben matathatom, bújhatom és mert szeretem, ahogyan film alatt elosztjuk az élet kérdéseit. Persze a pár másodperces morcosság kötelező, hogy nekem nem kell a film, miközben nagyon is kell, de ezen túllendülve elégedetten mosolyoghatok.

Már teljesen sötét van. Vártam a napnak e részét. Mindjárt előbújnak az esti manók, és onnantól kezdve semmi sem lesz unalmas. Beszélgetni fogunk, járkálni a lakásban, enni, teázni, filmezni, szeretkezni. Meg fogjuk bántani egymást, aztán elkényeztetjük, miközben én magamban mindent megbeszélek, kivel mással, mint magammal. Mint minden átlagos vasárnapon.

Milyen jó is az, amikor az elönytelenségnek előnyei is vannak. A virtuális világ betekintést enged nyerni az életedbe. Napok óta öldökölni akarnál. Nem is akármi ellen készülsz, habár kétségem nem fér hozzá, az emberiség elleni merénylet nem túl nagy falat az okos fejednek és érzéseim szerint lassan Mr.God is beszáll segítőnek, megmondták ezt anno a maják, manapság meg a híres tudósok, még két év s nekünk kampec. Ugye te is felmérted, milyen előnyökhöz juttatsz így embereket, levéve terheket a lelkiismeretükről, lovat adva a legbonyolultabb kifogásaik alá?! Sorolnám, de unom, mellesleg úgyis megelözől a gondolataimban. Sokat adsz az emberek mellé, Dzsó! Méltóan játszhatnád az Isten szerepét, szükségük is lenne rá az embereknek, mert egyre több fejben trónol az üres sötétség. Ezzel sem mondok újat, úgyhogy most megpontozom e gondolatmenetemet. Pont.

Nem! Mégiscsak figyelj rám! A napokban elgondolkodtam, miért kerülhettem egy pillanatra a te vágányodra. Nálam az elbutulás belémkódolt folyamat, szóval nem ezért, hanem mert a legnagyobb veszteséged tudata az én életem legszerencsésebb alapja. Sejtettem, de nem tudatosult bennem, hogy egyszer azon is el kell gondolkodnom, hogy mi lesz, amikor nem az életünk értelmét, hanem azt a személyt veszítjük el, akinek mi vagyunk az élete értelme. Ebből a szemszögből soha nem néztem a dolgokat, túl jól dolgozott az ego. Ördögi kör, mondhatnám; de legalább azt tudhatom, ha lelépek a biztonságos járdáról, majd ha magányosan is, de tovább ballaghatok az úton. Azt hiszem, erre majd emlékeztetni fogsz. Addig is megbecsülöm az időt, ami remélhetőleg lassan fogy és igyekszem méltó életértelem lenni. Persze amíg te Mr.Goddal karöltve megengeditek…picur tömeggyilkosomJ.

Maradok tisztelettel és Brünnbe vágyó szívvel, jó híved Székelyországból, Gucó

Anikó R.-t csak úgy hozta az élet. Szüleink régi barátságukat elevenítették fel, amikor először együtt „buliztunk”. Sokra ebből az időszakból nem emlékszem, talán öt éves lehettem. Jó ideig azonban nem kerültünk egymás közelébe, ugyanis a kilométerek megtették hatásukat, amikor Bécsbe költöztek, de beilleszkedésük után hamar hazavágytak és a nyaraikat itthon töltötték a nagyszülőknél. Ekkor léptem én újra képbe és szerencsére az élet megadott minden lehetőséget, hogy igazán megismerkedjünk. Anikó nemcsak természetétől fogva egy pozitív gondolkodású, vidám, talpraesett lány, hanem maga úgy egészében egy nagy mosoly. Ha egy nagy smiley-t képzelünk a monitorunkra, akkor akár őt is láthatjuk. Nem mintha neki soha nem lett volna gondja, de ő úgy rendezte dolgait, vagy úgy látta a világot, hogy egy kézfogás, ölelés, egy tánc az esőben, avagy egy szénakazal megmászása elfeledtette minden bánatát. Ilyen volt az élethez való hozzáállása. Elég volt ránéznem, azt az érzést váltotta ki belőlem is, hogy csak az számit, amit adott időben teszünk és az öröm, ami ezzel jár. Két lábon járó Carpe Diem. Anikó soha nem volt sok, mindig jól adagolta érzéseit és tetteit. Én nem. Fojtogatóan ragaszkodtam és a nyarak vége egyre elviselhetetlenebb lett. Túldramatizáltam a visszautazását, és ahogyan én átvettem a nyári fékezhetetlen jókedvét, úgy vette ő is át tőlem a depresszív hangulatot, amely eltartott a következő nyár kezdetéig. Egy ilyen időszakban ért véget a barátságunk. Elutazott és nem jött tőle többé semmilyen hír, levél. Így azt sem tudtam, nyáron mikor érkezik. Mindegy volt. Jött és ment, egyetlen felém irányzott szó nélkül.

Ezen a nyáron már ismertem Anikó M.-t. Csak egy ismerős volt, egy barátnő barátnője. Érdekes, mert ő is mosolygott. Ahogyan beszélt, mint egy életre kelt játékbaba. Sokszor csodálkoztam rá ezért. Úgy másfél évre a megismerkedésünk után költöztünk össze Kolozsváron, egyetemi évek alatt. Véletlen folytán kerültünk egy szobába. Először csak ez kovácsolt össze vele, de a barátság hamarabb jött, mint gondoltam. Amiért olyan volt, mint egy élő baba, folyton azt a késztetést éreztem, hogy vigyáznom kell rá. Második évben már úgy éltünk együtt, mint két házaspár, fizikai kontaktusok nélkül. Jóban, rosszban, mindig együtt. Ugyan kissé kegyetlen ezt mondani, de pótolta a másik Anikót. Nem hasonlíthatom össze őket, nem is lehetett. Két év alatt annyira megszerettem, mint az elsőt, sőt jobban ragaszkodtam hozzá, mint az előzőhöz, mert míg az elsőt tartottam a világ legjobb barátnőjének, addig a második már részemmé vált, olyanná mint egy húg, akiért mindenre képes az ember. Ő egy ronda félreértés miatt szakította meg a kapcsolatot velem. Egyetlen félreértés miatt, amit nem is akartam megmagyarázni, talán azért mert oly biztos voltam a barátságunkban, amennyire nem szabadott volna. Szó szerint kisétált az ajtón és nem jött vissza többé. Ez egy nyáron történt, amikor újra találkoztam az első Anikóval, aki minden magyarázat nélkül eljött, hogy bemutassa a férjét és elhívott…mosolyogni…

Nem a barátom, nem a rokonom, lényegében mondhatnám, hogy egy névtelen senki, de ő Balázs, körülbelül ez minden, amit tudok róla. Balázs, aki néha feltűnik egy levél, üzenet formájában és küzd a megváltozhatatlannal, biztat hogy írjak. Balázs is ír, mondhatnánk tudja mit „beszél”, pedig fogalma nincs. Ugyan hiúságomnak jól esik olvasni a Balázs elektronikus formába öntött szavait, de mindezek ellenére nem tudok mit írni. Én sem szívesen olvasom oly személyek írásait, akik kiégtek, üresek, érzések nélkül élnek, teljes reményvesztettségben. Mert Balázs, én is ezt a formát tudom mostanság hozni. Műmosolyokkal élek, átvészelem a napokat, amelyekbe már semmit nem tudok csempészni. Te teszed ezt meg néhanapján helyettem és ezért köszönet.

Tudod Balázs, lehetséges hogy Audrey Hepburnre emlékeztetlek, és ahogyan ő is végigcipelte életén, lelkében a terhet, hogy édesapja elhagyta, úgy cipelem én is végig, majd a magamhoz való hűtlenség terheit. Azért ne tarts teljesen lelketlennek, mégis folytak őszinte könnyek e héten szemeimből, amikor is olvastam és néztem a 33 chilei bányász kimenekítését. Na, az nagyszerű történet. Szinte elhittem, sőt el is hittem pár perc erejéig, hogy a tőlünk nagyobb hatalom kivételesen valami nagyon jót tudott mutatni. Éljenek jó soká! Nekem mennem kell mosogatni…

„Ha szeretsz valakit, engedd el. Ha visszatér hozzád, abban a pillanatban a tiéd. Ha távol marad, sosem volt a tiéd.”

Ez így rendben is volna. Legtöbbször azonban senki nem veszi a fáradtságot az elengedéshez, de ha mégis akad egy bátor lélek, aki elenged, és itt jön a kérdés, mit tegyen az elengedett, ha menne vissza, bűnbánóan, szerelmesen, immáron biztosan érzéseiben és dolgában és hiába kopogtat?! Reménytelen visszatérés? Vagy minek nevezzük? Formáljuk át inkább a mondást, miszerint „ha szeretsz valakit,engedd el”…,de ha már nem szereted, akkor tedd hozzá, hogy ne gyere vissza! Ritkán tapasztaltam ugyanis azt az esetet, amikor ölelő karok várták vissza a tanácstalant. Tehát, én véleményem, ha egy ajtón kiléptél, vissza ne nézz, menj tovább, ha szíved húzna is vissza, ahonnan elengedtek, oda nem várnak vissza!

A lány szétnézett a szobában. Üres volt, annak látta. A tévé, számítógép, laptopok, dvd-lejátszók, a ruhákkal teli szekrény, minden csak arra emlékeztette, nincs neki semmilye, jelentéktelen hulladéka a társadalomnak, ezeket nem ő vette, nem ő kereste rá meg a pénzt. Ránézett az éjjeli szekrényre, az a sok gyógyszer, amelyektől még mindig kóválygott a feje, azok viszont az övéi voltak, már hozzá voltak nőve, gyilkolták őt lassan, de biztosan.

Ringatózott az ágyban, még nem tudott felkelni. Behunyta a szemeit és elképzelte azt a picurka puszit, amit a férje munkába menet a tenyerébe nyomott. Arra gondolt, koldusoknak adják így az alamizsnát. Már maga sem tudta e reggeli „adakozás” férjétől rutinművelet vagy ő egy élet-koldus?! Utóbbi mellett döntött.

Felkelt. Nem tudott reggelizni. Forgott a gyomra, szédült. Benézett a hütőszekrénybe, aztán lassan a kamra felé vette útját. „ Ebédet kell főznöm, nincs!”, továbbfűzte, „ anya hogyan is készíti? Anya és Apa, rájuk kéne vigyáznom. Mit hozhat még az élet? Eskümet meg nem szegem. Nem, nem, soha, én nem így voltam nevelve. Ez a hagyma elég nagy? Ő sok hagymát szeret az ebédben. Válasszak pár krumplit. Apa hogyan élné ezt túl? Azt mondják, legyek kicsit önző, gondoljak magamra is. Megpucolom a krumplit, ismét azt kell ennie, haragudni fog? Persze, persze most magamra gondolok, azt fogom tenni, amit kívánok. Csíp a hagyma, de már fő az ebéd. Ez jó. Nem félek, jó lesz ez így.”

Szólt a telefon. Elmosolyodott. A Barátnő minden nap felhívta. Vele mindig mosoly volt az a napi egyszeri beszélgetés. Hosszúra sikeredett ez is, közben a leves is az utolsókat szusszantotta, elkészítette. Később beszélünk és letették a telefont. Felment az emeleti szobába. Meleg volt, zenét akart hallgatni. Hangokat, dallamot, ritmust…régi idők emlékét feleleveníteni. Csak azt az egy dalt tudta hallgatni, azt a szerelmeset. Hiányzott neki a szerelem. Átnézte az esküvői albumot, nem látszott a fotókon sem boldognak, de büszke volt, ez látszott, erre emlékezett. A fehér ruha selymes suhogására, az új vezetéknevére, amikor először az illetékes személy kimondta. Aztán az eskü. Összecsapta az albumot. Átkozott eskü. Nem lehet nélküle, de vele sem.

Ránézett az éjjeliszekrényére, túl sok volt a gyógyszer. Ő még mindig szédült kissé, már fájni kezdett a feje, ismét és ismét, mintha a szíve az agyába költözött volna. Ott dobogott tovább. Elmosolyodott. Tényleg odaköltözött. Mindvégig megőrizhette így a szív-ártatlanságát. Dobogott az ott fent, bent a fejében. A lány mosolygott, mert nem haragudott senkire és annyira tudott mindenkit szeretni, amire csak gyerekek képesek. Hát így lesz vége. Sajnálta a szüleit. Nem számolta már mennyi szem tabletta csúszott le, de tudta megfelelő mennyiség. Kissé megijedt, szaladt volna a fürdőbe, de még mindig szédült, elesett.

A férje azt mondta, biztosan beleszeretett valakibe, ezért ölhette meg magát, bizonyíték rá a dal, ami akkor is ment, amikor rátalált. Lecsordult egy könnycsepp, azt kérdezte immár magától: „ Miért nem mondta? Elengedtem volna.”